Szenvedély kontra önfegyelem?

Gondolhatnánk, hogy ezek a fogalmak ellentétben állnak egymással. De hiszem, hogy nem. Csak az önfegyelemmel terelt szenvedély juthat el az igazi medrébe, és csak a szenvedéllyel átitatott önfegyelemnek lehet valódi jellemépítő hatása. Önmagában mindkettő csak rombol.

Bár nem érzem hivatásomnak, hogy a lélek dolgairól mélységeiben írjak, mégis különös vonzalmam van a témához. 2003-ban kezdtem először terápiába, ismerkedni vágytam önmagammal, és hát az út vége láthatatlan. Szerencsére. Ennél izgalmasabb utazás nem is létezik!

Ezt a bejegyzést könyvajánlónak szánom, az egyik legkedvesebb könyvemből idézek, M. Scott Peck: A járatlan út (Park Könyvkiadó) című könyvéből. Ha készen állsz rá, hogy felnőj, olvasd el! Átlagosan évente egyszer. Én most éppen a sokadik olvasásnál tartok, és még mindig, minden alkalommal tud újat mondani, vagy legalábbis szavakba önteni a gondolatot, ami már régóta elmémben motoszkál. Most éppen ezt. (A szerző iránti tiszteletem jeléül begépelem az idézetet, nem másolom.)

 „Helytelen, ha az ember szenvedélyeinek rabja, az önfegyelem azonban nem jelenti az érzelmek elnyomását. Gyakran mondom azt a betegeimnek, hogy az érzelmek rabszolgák, és az önfegyelem művészete azonos a rabszolgatartás művészetével. Először is: az ember érzelmei energiaforrásként szolgálnak, az élet éléséhez szükséges erőt adják. Mivel nekünk dolgoznak, tiszteletet érdemelnek. A rabszolgatartó két súlyos hibát szokott elkövetni. Az egyik az, hogy nem fegyelmezi a rabszolgáit, nem szab határokat és irányt, nem tudatosítja bennük, hogy ki az úr a háznál. Ilyenkor természetesen az történik, hogy a rabszolgák, az érzelmek nem dolgoznak többé, beköltöznek a házba, kifosztják a bárszekrényt, összetörik a bútorokat, s uruk hamarosan arra ébred, hogy immár ő a rab, érzelmei káoszában él. (…)

De ugyanilyen káros a másik véglet, a bűntudatos neurotikus életmódja. Ez a fajta rabszolgatartó annyira tart rabszolgái lázadásától, hogy rendszeresen fegyelmezi őket, s a legapróbb vétséget is szigorúan bünteti. Ami azt eredményezi, hogy a rabszolgák egyre gyengülnek, akaraterejük megcsappan, vagy éppen ellenkezőleg: titkos lázadásra készülnek. Ha ez a folyamat elég hosszú ideig tart, egy éjszaka a tulajdonos jóslata valóra válik, a rabszolgák föllázadnak, és felgyújtják a házat, melyben gazdájuk rendszerint bennég. (…) Az arany középút nyilvánvalóan az érzelmekkel való helyes bánásmód. A jó rabszolgatartó tisztelettel bánik rabszolgáival, eteti, gondozza, meghallgatja, bátorítja őket, de ugyanakkor szervez, utasít, parancsol, és semmi kétséget nem hagy afelől, hogy ki az úr a háznál. Ez az egészséges önfegyelem.”

Ha tetszett, amit most tőlem olvastál, és hasznosnak találtad az információkat, kérlek oszd meg a barátaiddal is!

És legközelebb is tarts velem!